Kútba dőlt álmok

Úgy hajított el magától, mint őszi fa a száraz levelet. Valaha egyek voltunk. Együtt lélegeztünk, mozogtunk, ziháltunk és élveztünk, kacagtunk és szerettünk. Sírni viszont már csak nekem kellett. A kellemes nyári szellő simogatása is acélpengeként hasítja bőrömet. Nem lelem örömöm sem fában, fűben, rétben és virágban. A jó étel sem csillapítja éhségem, mint ahogy a finom ital sem oltja szomjúságom. Egyedül érzem magam, ám ennél közelebb még soha nem volt senki a szívemhez.

A hőség még az árnyékban is verejtékcseppeket csalt minden élő ember orcájára ezen a tikkasztó napon. A falu főterén az öreg kút káváján szinte percenként hajoltak át az emberek, hogy a mélyből felhúzott jéghideg víz enyhülést hozzon számukra. Jártak-keltek a népek. Csupán pár tucatnyian tengette életüket a községben, ám a jelenlegi forgatagban úgy festett, mintha a kaviccsal felszórt területen százak járnának zarándoklatot. Az egyik ház tövében, kicsiny padon ücsörgött az egyetlen mozdulatlan ember. Fiatal leány volt, kinek rövid, rőt hajába olykor azért beletúrt a szellő. Telt ajkai a melegben kicserepesedtek, ám még ekkor is nehéz lett volna olyan férfit keríteni széles e világon, ki ha lopva is, de ne vetett volna rájuk egy parázna pillantást. Hajdanán a szemében is sokan elvesztek. Két nagy, barna szembogárban megbújva megannyi gyermeki játékosság, emberi bohóság és női kéj. Most csak két kékesszürke köpennyel borított, vérvörössel szegélyezett sötét pont, tele keserűséggel. Földig érő fehér szoknyája, valamint a kék mellényke mögött elrejtett dús keblei fogták közre bánatának, s egyben végzetének tárgyát. Már messziről is mindenki látta: a koravén, összetört szív alatt egy másik kezdett éppen csak dobogni.

Vér íze a számban. A forróságtól száraz ajkam repedt fel, mint lédús paradicsom a jégveréstől. Nincs már ki csókkal óvja meg számat. Eldobott magától. Megtörte és megtagadta azt, ami kettőnk között oly erősnek tűnt, mint büszke kővár a magas szirt tetején. Gyermekét hordom a szívem alatt. Apja neve nemes, a lelke azonban korcs! Erősnek kell lennem ezen a sötét órán! Mocsokban születtem, most ismét a sárba tiportak, ám nem fogok belefulladni a mocsárba. A birtokról érkező mételyt mostantól mindennap megvetem. Inkább választom sorsomul a kiszámíthatatlan köznapi kételyt. Felnevelem a gyermekem, ha addig élek is!

Lassú léptekkel indult el a leányanya a kúthoz. Minden bizonnyal ő is a felfrissülést hozó vízért epekedett, melyre az áldott állapot miatt különösen nagy szüksége volt. A zsongó tömeg bibliai módom vált ketté közeledtével. Az asszonyok közül többen összesúgtak, a férfiak pedig üres tekintettel követték mozgását. Mire a mohától ezüst szürkén csillogó kőgyűrűhöz ért, síri csend lett úrrá a kicsiny téren. Rövid, reményteli, mégis reménytelen várakozás után maga hajította be a vödröt a mélységbe. A tompa csobbanás szinte visszhangzott. Nehézkes mozdulatokkal kezdte felhúzni a kötél végén csimpaszkodó terhet. A templom előtt pedig könnybe lábadt egy szempár.

Remélem vagyok olyan szórakoztató látványosság, mint az őszi fesztivál! Ahelyett, hogy a méla tekintetekkel égetitek a testem minden pontját, érdemes lenne a megkövült szíveteket felmelegíteni. Régen szemen köptétek volna saját önnön magatokat.

A vödör megtorpan útján. A nedves kóckötélen az ujjak végei elfehérednek a szorítástól. A lány Isten házára tekintett, majd meglátta előtte az ő személyes sátánját. Ott feszengett fehér lován a fekete hajú úrfi. A kékvérű hirtelen elkapta fátyolos pillantását, majd lova lassú léptekkel indult meg a birtokház irányába. Most már ő is érezhette azt a kínt, melyet a nagyközönség kitüntető figyelme jelent ilyenkor. E napig mindig is vágyta eme kiváltságot, most pedig alig kapott levegőt a tüdeje.

Ismét csobbanás hallatszott.

Végre enyhül a kín! Olyan forró volt már minden. Most lágyan ölelnek a jéghideg cseppek. Olyan elviselhetetlenül dübörgött a csend, melyet most felváltott ez a kellemes, tompa zúgás. Végre elült a vakítóan fehér fény. Körbeölel minket a sötétség. Most nem látnak. Most már békében fogunk élni, az én drága gyermekemmel. Csak ő és én.

Ez hát a kiszáradt kút története, melyből a mai napig is burjánzik egy nagylombú bokor. Ott áll a falu kellős közepén, mint büszke szobor a reménytelen reménykedéshez.