Kifulladtam mire a domb tetejére értem. A lábaim teljesen átfagytak, először elzsibbadtak, aztán szinte semmit nem éreztem belőlük. Megálltam. Ahogy most visszagondolok, órák óta gyalogolhattam már. Az erdő csendes volt. A földet hó borította, a fák sötét oszlopokként meredtek az ég felé. A tiszta és hideg levegő szinte vágta az arcom. Leraktam Gretelt és sírni kezdtem. A kétségbeesés hullámai hirtelen és alattomosan csaptak át rajtam. Lakott akkoriban egy vadász jó kétnapi járásra a kunyhómtól. Az valamikor szolgált egy hajón. Ő mesélte egyszer, hogy a legtöbben, akik megfulladnak egy hajó elsüllyedésénél, amikor már azt hiszik túl vannak a vészen, akkor  rántja őket mélybe az örvény. Ez eszembe jutott akkor, de nem bírtam abbahagyni a zokogást. Térdre estem. Fáradt voltam, éhes és mindent elveszítettem aznap, ami valamit is ért az addigi életemben. A legelkeserítőbb az volt, hogy nem tehettem ellene semmit. Tehetetlen voltam, amikor meg kellett volna védenem a szeretteimet.

A kezeim lüktettek, a hó lassan ráfagyott a szakállamra és a ruhámra, éreztem a fagyos hideget, ahogy az arcomat eltakartam a kezemmel. Nem tudom mennyi ideig kuporogtam ott a földön. A farkasüvöltés rántott vissza a valóságba. Nem az első lehetett, mert mintha még hallottam volna a többi visszhangját is, de ez a kopasz dűlő túloldaláról harsant fel, elég közel ahhoz, hogy észre térítsen. A fehér pofájú az, gondoltam önkéntelenül. Felpattantam és felvettem Gretelt. A szívem hevesen dobogott, pedig nem vagyok gyáva ember, azt senki fia nem merné a szemembe mondani. Továbbindultam, szaporáztam a lépteim amennyire tudtam. A férgek, ha rátalálnak a nyomomra, ízekre szaggatnak. Utólag sokszor eszembe jutott, hogy miért nem kezdtek rögtön követni, ahogy elindultam a háztól. Sosem jöttem rá, csak Isten a megmondhatója, bár én nem hiszem, hogy a fehér pofájúnak bármi köze is lenne Istenhez. Lassan leértem a domb mögötti vízmosás aljára, majd egy újabb domb következett. Amióta az üvöltés hangjai elhaltak nem hallottam mást, csak a saját csizmáim zaját, ahogy a hó felső keményre fagyott rétegét törik. Megálltam és szinte az izgalomtól remegve hallgatóztam. Az erdő csendje úgy terült szét körülöttem, mint a köd, és még ma is emlékszem, attól rettegtem, hogy a dögök már itt vannak a domb aljában, csak a csend elrejti őket, mint a vándor bábjátékosokat a paraván.  Idegesen kapkodtam körbe a fejem, de csak a mozdulatlan ősöreg erdőt láttam. Az erdőt, ami azokra a telekre is emlékszik, amikor az ükapám szoptatós gyermek volt még, és miután az ükunokáimat és engem már régesrég visszaadtak a földnek amiből a Jóisten teremtett, még akkor is uralni fogja ezt a vidéket. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy örül a szenvedésemnek, hogy én, aki betörtem a birodalmába most végre megfizetek minden egyes kivágott fáért, minden egyes leölt vadért.  Próbáltam összeszedni magam, és valamennyire sikerülnie is kellett, mert egyszer csak nekiindultam megint.  Sötétedni kezdett. A gyenge nap beteg öregemberként vánszorgott a horizonton. Az erőm a végéhez közeledett. A lábaim minden lépésnél remegtek, a kezem pedig úgy fájt, mintha izzó késekkel szurkálnák az alkarom és a vállam. Elestem. Gretelt az utolsó pillanatban magam elé tudtam dobni, így nem zuhantam rá. Vagy fertályórán át feküdtem a hóban, talán tovább is. Az arcomat több helyen összevágta a jég és talán valami kő, amire eshettem. Nem voltam képes felállni és tudtam, hogy akkor itt fogok megfagyni. Valahogy a hátamra fordultam. Nagyon jólesett feküdni. A csillagok szőttese megnyugtatóan borult az égre. Gyermeki örömmel néztem a fényüket. Valahogy most kevésbé fáztam. Anyámra gondoltam. Ahogyan az ágyam fölé hajol és megsimogatja a homlokom. Szinte láttam. Ránéztem, de az arca szomorú volt. Leemelte rólam a tekintetét és a fejem fölé nézett a hóba. Nem értettem, miért nem rám figyel, mérgesen próbáltam arra fordítani a fejem. Egy ruhát láttam. A lányom ruháját. Tiszta vér volt. A következő pillanatban, mint egy énekes, aki csak arra vár, hogy elérkezzen a pillanat, amikor mindenki ráfigyel, újra nekikezdtek a farkasok. Együtt üvöltöttem velük. Talpra küzdöttem magam, felvettem Gretelt és nekiindultam.  A hó lassú pelyhekben kezdett szállingózni.