1860. California. Beckwith

Beckwith apró, frissen alapult bányászvároska a Toll-folyó középső forrásvidékén, mélyen az indián területek szívében. Az egy évtizede indult aranyláz a világ minden tájáról Kaliforniába csalta a nincsteleneket, szerencselovagokat és haszonlesőket. Nyomukban jöttek a nők, hogy ellássák, kiszolgálják, és, ha elég eszesek, kihasználják a sok epekedő férfiembert. A különböző kultúrákból származó, gyors meggazdagodást remélő, gyakran durva és kegyetlen tömegeket drákói szigorral igyekezett kordában tartani a törvény, ennek ellenére a hatalmas területen a katonaság nem tudott megfelelő közbiztonságot teremteni.

Kaliforniában az élet olcsó, elég egy rosszkor, rossz helyen elejtett mondat, vagy dicsekvés egy frissen talált nagyobbacska aranyrögről, és a magát szerencsefiának gondoló ostobát kirabolva, holtan találják. Néha, ha nem tudnak szerettei időben elmenekülni, a rablók velük is végeznek. „Dead men tell no tales” – tartja a mondás errefelé.

A Mexikói-Amerikai háború 48-ban véget ért, az állam 12 éve az USA része, de még mindig erős gyűlölség maradt a hispániai „tőzsgyökeres” és a frissen beáramlott „Anglo/gringo” fehérek között. A kimerülő aranylelőhelyek egyre mélyebbre csalták a bányászokat, és az őket követő, rajtuk élősködő/őket kiszolgáló népeket a rézbőrűek területeire. Mind e közben a gazdaságilag fejlett Észak és a vagyonos és katonailag erős Dél között egyre jobban tapintható a feszültség. Persze a nagypolitika hullámai alig érik el a Beckwithben élőket.

A városka egy, a mexikóiak által épített katonai támaszpont helyén fekszik. Bár kevesen lakják, még is a világ szinte minden szegletéből élnek itt telepesek, nem szokatlan a kínai, vagy éppen az északi-szláv arcél sem. A lakosok nagyrészt aranyat keresnek a folyóban, és a hegyekben, vagy éppen az aranyásók mindennapi szükségleteiről gondoskodnak, boltot vezetnek, földet művelnek, kereskednek. Beckwith még sem idilli hely. A törvény keze idáig alig ér el, a helyiek a szokásjog és a helyi erőviszonyok alapján élnek. A környező hegyekben törvényen kívüliek rejtőznek, megtalálni őket szinte lehetetlen, sem a tudás, sem az ember nincs meg, aki kézre keríthetné őket. Pedig tetteik alapján kötelet érdemelnének, hisz kezükhöz vér, nem egyszer asszonyok és gyermekek vére tapad. A spanyol ajkú gonosztevőket a helyi mexikóiak titokban hősként ünneplik, titkos örömüknek keserű véget vet, ha bebizonyosodik, hogy imádott hőseiket vajmi kevéssé érdekli áldozataik származása. Persze nem csak a banditák jelentenek gondot.

Az indiánok, bár számuk rohamosan csökken, még mindig elkeseredett és kegyetlen harcot vívnak földjükért, elnéptelenedett tanyák, kiégett, felprédált kocsik maradnak csak utánuk. Áldozataikat nem egyszerűen megölik, hanem őrült dühükben gyakran sokáig kínozzák. És az indiánok értenek a kínhoz. Ha az ide tévedő elkerüli a banditák, és az indiánok ösvényeit, akkor talán szökött rabszolgákba botlik a hegyekben. Kaliforniában nincs rabszolgatartás, de az ide menekülő rabszolga elfogható, és elhurcolható, vissza a gazdájához. Ezért a rabszolgák, más lehetőség híján agyonvernek mindenkit, aki véletlenül rájuk talál. Már pedig az arany a hegyekben van, az élelem és minden portéka a hegyeken átvezető utakon keresztül érkezik.

Becwith hitvány épületei, szegényes, sebtében ácsolt házikói alig-alig adnak menedéket a városka határain túl uralkodó farkastörvények ellen. A polgármester, a békebíró és a józanabb polgárok küszködve próbálják fenntartani a rendet, de a folyamatosan áramló újabb és újabb telepesek nem beilleszkedni, hanem meggazdagodni akarnak. Ráadásul az óceán felől valami vaspályát kezdtek építeni, ami pár év alatt ideér, de hogy minek?